Darabanth Auction House

[Kézirat] Nemo írói álnevet használó ismeretlen szerző "Egy leány története" című 141 + 1 oldal terjedelmű életrajzi regényének teljes, publikálatlan kézirata.
Kelt: [Budapest], 1926. május 3. Eredeti kézirat, 142 sűrűn teleírt füzetoldalon.
A címlapon: "Egy leány története. Írta: Nemo. Közlése tilos, míg M---r Eugén és X. Ilma húga, a poronty, életben vannak."
A bevezető fejezet előtti mottó: "Haj régen volt, azóta már / Fehérbe vonta főm - a tél! / Idők hamvából emlékeimnek / Nyíló virága - sírva kél".
A bevezetésből vett stílusmutatvány: "Múlnak az évek! Az életnek legnagyobb kincse - az ifjúságunk - az elröppent. Ráncos arccal, fogatlan szájjal, fehér hajjal, testben elgyöngülve itt állunk már az élet mesgyéjén!
38 évi tényleges állami szolgálat után nyugalomba mentem. Pihenek, semmi dolgom! Hogy az unalmat távol tartsam, rendezgettem régi írásaimat. Azok között találtam egy spárgával átkötött iratcsomót, mely porral volt belepve, időtől megsárgulva, az idők rozsdájától elrongyolva. Kibontom, belenézek, s akkor veszem észre, hogy az iratcsomó tartalmazza M---r Eugén barátom és X. Ilma regényére vonatkozó jegyzeteket. A történet közel ötven éve történt, valóban megtörtént. Oly egyedülálló, páratlan, ritka a maga nemében, hogy valami belső erőtől indíttatva feljegyeztem a történet idején, amint azt saját szememmel láttam, füleimmel hallottam, vagy amint azt Eugén barátom nekem időről időre elmesélte.
Elmerengek, eszembe jut a deák korom, annak örömeivel és bajaival. Istenem! hogy eljárt az idő " és szemembe könny tolul.
Ezen jegyzetek alapján írom meg az "Egy leány történetét", tanulságul a többi leányoknak és asszonyoknak.
Mindjárt itt megjegyzem, hogy M---r Eugén barátomnak nem ez volt a vezeték neve, sőt a kereszt neve sem. A M---r Eugén név a deák életben úgy ragadt hozzá, azt ezután egész deák életén viselte; azt alább el fogom beszélni.
M---r Eugén nekem testi-lelki jó barátom volt. A megye székvárosában fekvő főgymnasiumban együtt jártunk iskolába, 1875-ik október 1-től 1883 június 29-ig. I-ső osztálytól - VIII. osztályig, ott is tettünk érettségit; egy osztályban jártunk, 8 éven át egymás mellett egy padban ültünk, már ezen egy körülmény megfejti azt a mély, igaz barátságot, bizalmat, amely minket összekötött, soha el nem hagyott, mely jelenleg is fennáll, mert Eugén is életben van még, és mint magas rangú bíró ment nyugdíjba.
Iskolai pályánkon minden szabadidőnket szintén együtt töltöttük, csak hogy egy szobában nem aludtunk.
Eugén jó tehetségű, szerény, szelíd természetű, jó tanuló, ösztöndíjas deák volt. Társai szelíd természetéért igen szerették, emellett volt szép érces hangja, mindig jó kedve, és soha sem volt durcás vagy pláne haragos. Atyja a megye székvárosától 14-15 kilométernyire fekvő faluban pap volt; miután saját ingatlanaik [!] is voltak, ennél fogva jómódúak is voltak.
Eugén különösen azáltal tűnt ki társai közül, hogy csodálatosan erősen ragyogó szemei voltak. A máshonnan jövő iskolatársak nem győztek betelni szemeinek látásával, sőt még a tanárok is sokszor nézték a szemét, hogy honnan van azokban annyi delejesség. De igazán csak a nőkkel volt megakadva! Majdnem mindég együtt sétáltunk a városban! Midőn már nagyobbacska fiúk voltunk és séta közben összetalálkoztunk mi hölgyekkel, öregekkel és fiatalokkal egyaránt, azon Eugén szemébe tekingettek, sokszor meg is állították! s rendszerint ilyen nyilatkozatok mellett távoztak tőlünk!: "Tüzes szemű legényke!" "Hüh! Olyan szeme van, mint egy ördögnek!", "A hátamon a hideg futott végig, amint a szemébe néztem!", "No ez a valóságban élő ördög".
No a hozzánk való kislánykák csak féltek nagyon Eugén szemétől, de csodálatos dolog: nagyon szerettek tőlünk félni, és keresve keresték az alkalmat, hogy az Eugén szemétől megijedjenek. Némelyikük visítva futott el tőle, mások, a vallásosabbak, keresztet vetettek magukra, némelyek azt kiáltották futás közben, hogy "minden jó lélek dicséri az Urat!" De azért csak-csak visszajöttek vele beszélni, hogy újból elfuthassanak. Sőt egy kislány valósággal el is akart ájulni, s ha friss levegőre nem viszik ki, és hideg vizet nem adnak neki inni, talántán valósággal elájult volna."
Ismeretlen kilétű szerzőnk emlékezetesen keretezi fikcióját; a címadás után ügyesen elejtett megjegyzéssel fölöttébb botrányos szerelmi történetet sejtet, legemlékezetesebb azonban a megalkotott elbeszélői hang, amely feminin jellege és feminin látószöge ellenére a címszereplő diáktársaként, testi-lelki jó barátjaként alkotja meg magát. Az elbeszélői pozíció eldöntetlensége, illetve a címlapon megszellőztetett botrány lehetősége akkor is kiadatlan szövegünk tovább olvasására késztet, ha kisebb stiláris döccenők is mutatkoznak a fentiekben; élőbeszéd-szerű előadásmódja gördülékenynek mondható; illetve lehetővé teszi, hogy memoárszerű szövegéből az 1880-as évek vidéki iskolai életének szokásrendjéről, értékrendjéről fikciós keretek között számos apróságot megtudjunk. A mű végén nem marad el a figyelmeztetés sem, miszerint X. Ilma élete és sorsa legyen elrettentő példa: szívekkel és érzelmekkel nem illik játszadozni. Szerelmi történetbe ágyazott melodrámánk szövege végig jól olvasható, írásképe tiszta, javítás nyomait alig látni, mindent összevéve kéziratunk a kiadásra szánt szöveg letisztázott változata.
Néhány oldalon halvány foltosság, a levelek felső sarkán, szövegtükrön kívül apró foltosság.
Korabeli egészvászon kötésben, az első kötéstáblán kitöltetlen címkével.